ARS SACRA
2024. szeptember 14-22. „Az igazság békét teremt” (Iz 32,17)
Ars Sacra Fesztivál  •  séták  •  hírek  •  média  •  vers  •  kapcsolat huen

"Muzsikáló, rézszárnyú égi hinták"- Jékely Zoltán és a szakralitás

Ars Sacra Fesztivál | 2018 | #kiállítás
2018. szeptember 15-16. | 10:00-18:00 óra
2018. szeptember 18-23. | 10:00-18:00 óra
Petőfi Irodalmi Múzeum
1053 Budapest, Károlyi utca 16. | térkép
Jékely Zoltán szakralitásának megközelítése versei, naplói, levelei által, illusztrálva a PIM és a család megőrzött Jékely-emlékeivel, mindez egy kamarakiállítás keretében.
 
Kiállítás megnyitó: 09.14.18:00, megnyitja: Péterfy Sarolt irodalomtörténész
A kiállítás november 25-ig látogatható.

 
2018. szeptember 14. péntek | 18:00 óra
Kiállításmegnyitó

A kiállítást megnyitja: Péterfy Sarolt irodalomtörténész
További képek
Jékely haranggyűjteményének darabja
GENEZIS: A negyedik nap
2018. szeptember 18.
Budapest, 5. kerület
#kiállítás
„Mária, a magyarok Boldogasszonya” Józsa Judit kerámiaszobrász kiállítása
2018. szeptember 16.
Budapest, 5. kerület
#kiállítás
Johann Pachelbel: Musikalische Sterbensgedanken ("Zenei halálgondolatok")
2018. szeptember 16.
Budapest, 5. kerület
#zene
„Ünnepek a belvárosban”
2018. szeptember 17.
Budapest, 5. kerület
#kiállítás
William Byrd motettái és miséje
2018. szeptember 23.
Budapest, 5. kerület
#zene
"IstenSzeretők" - vallomások két hangra és hegedűre
2018. szeptember 17.
Budapest, 5. kerület
#zene

BESZÁMOLÓ

"Muzsikáló, rézszárnyú égi hinták"
 
Kiállításmegnyitó
 

Ha Jékely Zoltán kapcsán a szakralitás szót hallom, eszembe jutnak verssorok, naplórészletek, tárgyi emlékek. Szakrális terekkel: templomokkal, temetőkkel, harangokkal teli versek, naplóiban titokzatos álomleírások. Tárgyak, amelyekhez ragaszkodott, amelyeket őrzött: a milánói Santa Maria delle Grazie kolostorudvarán talált régi ácsszeg, amely épp azután esett a lába elé, miután megnézte Leonardo Utolsó vacsoráját és Montorfano Keresztre feszítés című freskóját, a Dunában talált, gondosan megőrzött gyökérszobrok, a kiállítás központi látványelemét adó rézkolomp-gyűjtemény, dédanyja halotti ruhájának megőrzött darabja, nagybátyja első világháborús katonasapkája, édesapja, Áprily Lajos gyógyszeresüvegei – csupa nosztalgia, csupa titokzatosság, csupa elégia a tárgyakban is. Csupa szakralitás, ha úgy tetszik. És ott van mellette mennyi profán: női hajtincsek, nőktől kapott fényképek és levelek százai, horgászbotok, különös becsben tartott horgászfeleszerelések, blinkerek, villantók, a horgászat szinte vallási rituálévá emelése. Persze a két fogalom, a szent és a profán mindig és mindenhol kölcsönös feltételezettségben áll és elválaszthatatlan egymástól, ebben nincs semmi meglepő. Jékelynél azonban különleges egységben ábrázolódik a kettő, egy olyan sajátosan jékelys látásmódban, viszonyulásban, hangvételben, amelynek köszönhetően szakrális titokzatossággal telnek meg a legegyszerűbb tárgyak, helyzetek, és amely ugyanakkor mindig képes finom iróniával ábrázolni a legfennköltebb témákat is. Erre a sajátosan jékelys egyégre szent és a profán között jó példa lehet A templom c. versének első két sora: "Legjobban tetszettek nekem / a földön: nők és templomok".

Érdemes persze leszögezni, hogy bár hosszan beszélhetünk költészetének szakrális jellegéről, Jékelynek nincsenek a szó szoros értelemében vett istenes versei, és a műveiben megjelenő szakralitás sem értelmezhető semmilyen vallási rendszer keretén belül. Vallásos indíttatás helyett leginkább egyfajta esztétikai kiindulópontú, mind a tárgyakhoz való viszonyát, mind a költészetét meghatározó szakrális szemléletmódról beszélhetünk, amely nem csak művészi alkotások vagy eleve szakrális terek esetében lép működésbe – felvetésem szerint a női szépség iránti rajongása és rituálévá emelt horgászat is ugyanerről a tőről fakad.
 
Arra, hogy verseiben a szerelem és maga a női szépség is szakrális minőséggé válik, számtalan példát találhatunk. Egy lányhoz, aki végigment a Via Appián c. versét például így zárja: "Én elmegyek s most már urbi et orbi / hirdetem őt az emberek között, / mert nincs szebb, mint a szépségről dalolni!"
Költészetében a szerelem élménye sokszor a misztikusok istenlátás-élményéhez hasonlatos. Példaként felolvasnék egy részletet Corona Borealis című verséből, amelyben a lélek égbe emelése és a szeretett nő birtoklása áll gyönyörű párhuzamban:
 

Hol a város aranyló tornyok alján,
kopott kövek holt álmában piheg,
éjfél körül, győzvén a test hatalmán,
lelkemnek égi útat építek.
 
Vergődő létem egyetlen reális
fundamentuma az a látomás,
amikor a Corona Borealis
hat fényes csillaga megkoronáz!
 
Míg körülötted seregekbe gyűlve
káprázik a mohó csillagvadon,
megittasulva hintázom az űrben
egyetlen-egy arany hajszáladon.
 

Ugyanakkor a leginkább szakrális témájú verseiben, többek közt a Psalmusban, amelyben a kiállításnak is címet adó sor szerepel (a Muzsikáló, rézszárnyú égi hinták), tehát a Psalmusban is mindig megjelenik egy-egy sor vagy kifejezés, amely épp profán jellegével és a már említett finom, jékelys iróniával ellenpontozza és töri meg a kialakulni készülő páthoszt. A Psalmus című versben felvillanó apokaliptikus képek közt véleményem szerint a kerékpárosok versbe emelése éri el ezt a hatást:
 
Pusztákról jönnek kósza lovasok,
koldusok törnek a kapukhoz útat,
szekeresek és kerékpárosok
kérnek örök szárnyékot ott maguknak.
 
De példaként idézhetném Kvintett című rövid versét is, egyik kedvencemet, amelyben szintén a verset záró profán képek törik meg az elégikus hangot:
 
Milyen kihalt romból szól ez a kvintett?
Halál-ujj húzza a hegedüket,
s egy nagy hideg szárny meglegyintett.
Nem tartsz soká élet, szép révület,
pedig választ egy kérdésre se kaptam,
de azért mégis bénán és nyugodtan
kell majd feküdnöm a vén fákkal árnyalt
rettenetes s mégis szép temetőn.
Nem hallhatok több éjféli madárdalt,
nem úszhatom s nem halászhatom ottan,
s nem lesz több szeretőm!
 
Az idézett profán képek, verszárlatok nemhogy tompítják, hanem egyfajta chiaroscuro-hatásként épp kiemelik a versekben megjelenő szakralitást, ugyanakkor megóvják a verseket a túlzott páthosztól, amely Jékely személyiségétől és költői alkatától egyaránt távol állt.
 
És akkor térjünk vissza egy pillanatra a kiállítás központi látványelemére, a mennyezetre felfüggesztett, verssorokat rejtő, áttetsző kisharangok alá elhelyezett rézharang/rézkolomp-gyűjteményre, és figyeljük meg különös, szakrális átlényegülésüket. Hiszen a felettük hintázó harangok alatt maguk is, mini hangokká, "muzsikáló, rézszárnyú égi hinták"-ká válnak, szakrálissá lényegülnek az eredetileg jószágok nyakában kolompoló, tökéletlenül megmunkált, hulladék fémekből összeolvasztott vagy kalapált, erdélyi csobánoktól kapott vagy fémhulladék-telepen vásárolt kolompok (merthogy Jékely szenvedélyesen szeretett ilyen lerakatokba járni és ott régi rézmozsarakat és egyéb kincseket kiválasztani a lomok közül). Ez az átlényegülés talán a legtökéletesebb szimbóluma annak a szent és profán közti egységnek, amelyről eddig beszéltem.
 
Ezen a ponton szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem a kiállítás kurátorának, Zeke Zsuzsannának ezt a kiváló ötletet és a killítás megrendezésébe fektetett rengeteg munkát.
 
Irodalomtörténészként és a Jékely-hagyaték gondozójaként és kutatójaként ezeket a gondolatokat szerettem volna megosztani önökkel Jékely költészetének szakralitása kapcsán. Végezetül azonban engedjék meg, hogy legkisebb unokájaként néhány személyesebb gondolattal és egy személyes történettel zárjam megnyitóbeszédemet.
Bár csak életem első éveiben találkozhattam nagyapámmal, mégis azt mondhatom, az ő folyamatos jelenlétében, sőt bizonyos értelemben kultuszában nőttem fel ¬– tárgyait, bútorait, könyveit, mielőtt végleges és méltó helyükre, a Petőfi Irodalmi Múzeum Relikviatárába kerültek, lakásunk egyik szobájában őriztük – és folyamatosan jelenlévővé tették őt számomra szüleim, nagymamám, idősebb tesvéreim történetei is. Később, hagyatékát kutatva megismertem levelezését, naplóit, így a családtagjaim által közvetített kép mellett kialakult a saját Jékely-képem is. Naplóiban, édesapjának írt leveleiben különösen nagy hatást gyakorolt rám az a kifejezőerő, ahogy a külső körülmények és hangulatok megragadásával ábrázolni tudja az egyszerű, hétköznapi események sorsszerűségét, titokzatosságát. Útinaplói tele vannak ilyen történetekkel: a római étterem zenészei épp akkor kezdik édesapja kedvenc dalát játszani, mikor ő levelet ír neki, egy titokzatos, szinte túlviláginak tűnő bagolyfióka, amely mintha mindig ugyanaz az egy lenne, életének 3 fontos pillanatában is felbukkan – hosszan idézhetém a példákat az általa észrevett sorsszerűsűgekre. Köztudott róla, hogy Szent György napján, április 24-én született, és ez – Szent György, mint szimbólum – végigkísérte az egész életét és költészetét. Nyilvánvaló tehát, hogy puszta véletlennél többnek tűnt számára, amikor kiderült, hogy épp Szengyörgypusztának hívják azt a Visegrád melletti területet, ahol édesapja, Áprily Lajos talált egy Erdélyre emlékeztető völgyet, ahol aztán telket vett és házat építtetet. És ez az a pont – a földrajzi név, mint sorsszimbólum, mint szakrális jel, amivel az én személyes történetemet szeretém párhuzamba állítani. Gyermekkorom történeteinek, meséinek mindennapos szereplője volt a Küküllő. Nagyapám verses meséje, a Csodamalom a Küküllőn, dédapám, Áprily Lajos Küküllő-versei, a Küküllő-mentén felnövő édesapám, Péterfy László gyermekkori történetei számomra otthonossá, ismerős hangzásúvá tették ezt a legtöbbeknek idegenül, szokatlanul csengő folyónevet. Kamaszkoromban édesapám Parajd fölött, a Kis-Küküllő partján építetett egy kis faházat, közel Áprily egykori nyaralójának helyéhez, ahol néhány éven keresztül felejthetetlen nyári heteket töltöttem. Az első ott töltött napunk után édesanyám azt álmodta, hogy nagyapja, Áprily titokzatos mosollyal az arcán sétál föl a kis faházhoz vezető domboldalon, és halkan ennyit mond neki: én intéztem. Bő húsz évvel ezután, magánéleti válságokkal, válással a hátam mögött, új házasságom elején, harmadik gyermekem születése után nem sokkal költözés előtt álltunk. Tele voltam szorongással, találunk-e négy gyerekes patchwork-családunk igényeinek megfelelő otthont, bírjuk majd a felújítás, a költözés fáradalmait. Szerettem volna valami jelet, valami megérzést, ami megsúgja, melyik lakás lesz az otthonunk, és talán valamiféle megerősítést is, hogy a lehető legjobb irányba alakul az életem. És bár álmomban nem jelent meg sem nagyapám, sem dédapám, mégis rögtön tudtam, hogy minden rendben lesz és hogy ezt ők intézték, amikor megtudtam, hogy a hirdetés alapján méretében, beosztásában és elhelyezkedésében is tökéletesnek tűnő pasaréti lakás pontos címe ez: Küküllő utca kettő.
 
A kiállítást ezennel megnyitom, köszönöm szépen a figyelmet.
 
(Péterfy Sarolt)
További képek
A96I7510
10×

 
Online program feltöltésAlapítványLetöltésekBeszámolókFilmArchívumPartnerekTámogatókAdatvédelem