Ady Endre verse
Havas Krisztus-kereszt az erdőn,
Holdas, nagy, téli éjszakában:
Régi emlék. Csörgős szánkóval
Valamikor én arra jártam
Holdas, nagy, téli éjszakában.
 
Az apám még vidám legény volt,
Dalolt, hogyha keresztre nézett,
Én meg az apám fia voltam,
Ki unta a faragott képet
S dalolt, hogyha keresztre nézett.
 
Két nyakas, magyar kálvinista,
Miként az Idő, úgy röpültünk,
Apa, fiú: egy Igen s egy Nem,
Egymás mellett dalolva ültünk
S miként az Idő, úgy röpültünk.
 
Húsz éve elmult s gondolatban
Ott röpül a szánom az éjben
S amit akkor elmulasztottam,
Megemelem kalapom mélyen.
Ott röpül a szánom az éjben.

Juhász Gyula verse
Én Jézusom, te nem gyűlölted őket,
A gyűlölőket, és a köpködőket.
 
Szeretted ezt a szomorú világot
S az embert, ezt a nyomorú virágot.
 
Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet
És hogy felettünk csak az Úr itélhet.
 
Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad
Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat.
 
A megbocsájtást gyakoroltad egyre,
Míg égbe szállni fölmentél a hegyre.
 
Ma is elégszer hallod a magasban
A gyűlölet hangját, mely égbe harsan.
 
A gyilkos ember hangját, aki részeg
S a szeretet szavát feszítené meg.
 
Én Jézusom, most is csak szánd meg őket,
A gyűlölőket, és a köpködőket.
 
Most is bocsáss meg nékik, mert lehet,
Hogy nem tudják tán, mit cselekszenek.

Pázmány Péter verse
Irgalmas Isten, ki minket
egy örök életnek reménységére hívtál,
hogy amint Te egy vagy,
és egy a tetőled rendelt keresztség,
úgy mindnyájan egy hitben,
egy szívvel szolgáljunk neked:
adj szívünkbe Szent Lelket,
hogy mindnyájan egyet értsünk,
egyet valljunk és a te akaratodban való egységet
szorgalmatosan megtartsuk.
Add, hogy mindnyájan egy akolban legyünk
az egy Pásztornak gondviselése alatt,
és Téged minden visszavonás, gyűlölség
és egymás rágalmazása nélkül dicsérjünk.
 
Térítsd meg, Uram,
a te elszéledett juhaidat,
vedd el a homályt szívünkről,
nyisd meg a siketek fülét,
világosítsd meg a vakok szemét,
és a te igaz hitedre
tanítsad meg a tévelygőket.
A te szerelmes szent Fiad,
a mi Urunk Jézus Krisztus által.
Ámen.

Tóth Árpád verse
Magányos sír a keskeny, elhagyott
Völgyben, keresztje ferde már, veszendő,
De gyapja hó a vállát – enyhe kendő –
Szelíden védi és rojtul ráfagyott
 
Kis jégcsapok gyémánt dísze ragyog:
Míg lent a néma bíborban derengő
Mélységben zárt szemekkel és merengő
Arccal nyújtózik egy ifjú halott.
 
Ha veres szemmel s arany nap-sisakban
A hajnal újra a hegyekre csattan,
Pihenj, kedves, nem kell már harcra szállnod,
 
Sírod felett még bús moraj lebeg,
De te feledd az ágyút már, – te álmodd:
Hazaértél, s ugat, vén hű ebed...

Csákváry Zoltán verse
Ki jelen vagy a tűzben és a jégben,
Csillagok közt és bányák mély ölén,
Sötét árnyékban, fénylő napsütésben,
Madárdalban és kis gyermek szemén.
Ki igazgatod sorsok fordulását,
Romokból építsz boldog holnapot,
Hozzád küldjük ma szívünk imádságát
Uram, ne hagyd el árva magyarod!
 
Ne hagyd el őket, akik téged hívnak
A mélységből kiáltva szent neved.
Megváltást váró rongyos rabjaidnak
Add meg Uram a napi kenyeret.
Segítsd őket, kik mindig másnak vetnek,
Kiknél az éhség elsőnek kopog,
Mert áldásodból csak akkor ehetnek,
Ha a zsarnok vérebje jóllakott.
 
Takard be őket tél hidege ellen!
Hozz sebeikre enyhe gyógyulást!
Addj, Uram, nekik áldó két kezeddel
Bő szüretet és gazdag aratást!
Légy velük, akik verejtékben ázva
Az új Bábelhez hordják a követ,
S mentse meg őket irgalmad csódája,
Amikor a torony mindent eltemet.
 
Minden áldásod, amit nékünk szántál
Oszd ki közöttünk az újév során,
Hogy túl a tél lidércnyomásos álmán
Élőket köszöntsön a napsugár.
Add, hogy túléljék, amit rájuk mértek,
Keresztre verték, adj hozzá erőt.
Addj nekik, Uram, száz kisértő fénynél
Fénylőbb csillagot, égi vezetőt.
 
Vezesd őket, hogy soha, soha többé
El ne tévelyedjen a mi nemzetünk.
Légy velük, Uram, most és mindörökké,
Akkor is, mikor mi már nem leszünk.
Akkor is, mikor jő a boldog holnap,
S parányi sorsunk emléke sem él,
Sárga csontvázunk felett zöld fű sarjad,
Szívünk porával messze szállt a szél.
 
Ki jelen vagy a tűzben és a jégben,
Csillagok közt és bányák mély ölén,
Sötét árnyékban, fénylő napsütésben,
Madárdalban és kis gyermek szemén,
Ki igazgatod sorsok fordulását,
Uram, ne hagyd el árva magyarod,
Hallgasd meg szívünk újévi imáját,
És legyen minden úgy, mint akarod.

Babits Mihály verse
Mért fekszel jászolban, ég királya?
Visszasírsz az éhes barikára.
Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt:
mégis itt rídogálsz, állatok közt.
 
Bölcs bocik szájának langy fuvalma
jobb tán mint csillag-ür szele volna?
Jobb talán a puha széna-alom,
mint a magas égi birodalom?
 
Istálló párája, jobb az neked,
mint gazdag nárdusok és kenetek?
Lábadhoz tömjén hullt és arany hullt:
kezed csak bús anyád melléért nyult…
 
Becsesnek láttad te e földi test
koldusruháját, hogy fölvetted ezt?
s nem vélted rossznak a zord életet?
te, kiről zengjük, hogy "megszületett"!
 
Szeress hát minket is, koldusokat!
Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat.
Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
törékeny játékunkat, a reményt.