ARS SACRA
2025. szeptember 13-21. „A remény zarándokai”
Ars Sacra Fesztivál  •  séták  •  hírek  •  média  •  vers  •  kvíz  •  kapcsolat huen

Paul Claudel: Vízkereszti ének (részlet)

A vadonatúj esztendő e hajnalán, mikor talpunk alatt ropogott a hó akár a kristály
S ékes menyasszonyként keresztségi ruhát ölt az egész táj,
Jézus, ősi Vágy gyümölcse, hogy decembernek vége most lett,
Jelenti magát fénykörében a beköszöntő Vízkeresztnek.
A várakozás hosszú volt ugyan, de a másik kettő meg Boldizsár
S a démon Ázsián vágott át, arról lekésve már,
Hogy érkezésük idejét kivárja a Karácsony.
Addigra újév hatodnapja lett immáron!
Amott a veszteg álló csillag és Mária, karján Istenével, ünnepel!
(Lekéstek arról, hogy megismerkedjenek a sötétség mélyeivel!)
Nincs más hátra, csak nézni, tágra nyitva a szemet,
Mert Isten Fia köztünk! Már tizenketted-napja született.
Gáspár, Menyhért s a harmadik átadják ajándékukat, mit magukkal hoztak.
Mi pedig velük nézzük Jézus Krisztust, ki háromszorosan nyilvánult meg aznap.
 
Az első titok tárgya: a Királyok, kik egyben Bölcsek.
Ami a szegényeket illeti, a dolog egyszerű: a jászol táján kivehetőleg
Úgyszólván csak juhot látni s jámbor asszonyt, no meg pásztort.
Ezek a legcsekélyebb kétely nélkül egyenként vallják meg a Megváltót.
Szegénységük a jó Istennek nemigen új dolog,
És Fia megszületvén, köztük azonnal otthonos.
A tudósoké s királyoké egészen más eset!
Hogy ilyen három is akadjon, tűvé kellett tenni érte messzi földrészeket.
S még így sem a legkiválóbbak s -előkelőbbek közül valók:
Afféle tarka-barka mágusok és kis, gyarmati uralkodók.
Elindítójuk nem holmi idézet volt, könyvbeli:
Az expedíciót valódi égi csillag vezeti.
Ez elsőül kezd sétálni, rendkívül sértő módon fittyet hányva
Az asztronómiai törvényeknek, s nagy munkát róva az apológiára.
Ha pedig egy csillag, mely világ kezdetétől veszteg állt, elindul,
Nem csoda, ha egy király, sőt – Uram bocsá' – egy tudós miatta felindul.
Így hát egy reggel József és Mária arra ébred, megjött Gáspár, Menyhért és Boldizsár,
A hosszú úthoz képest jókor, tizenkét napi késéssel habár.
Isten Anyja, fogadd szívesen e tisztes személyek hódolatát:
Semmi kétségük sincs afelől, kit látnak távcsövükön át.
S miket néked Perzsia vagy Abesszínia mélyéről hoznak fáradságot nem kímélve,
Igen jelentős és nagybecsű ajándékok utóvégre.
Az arany (manapság őrlés és ciánozás tisztogatja)
Jószerivel a hamisítatlan és csorbítatlan Hit jelképes ércalapja;
 
A mirha – annyi gondot igénylő pusztai cserjécske -:
Keserű, síri illatával a Szeretet jelképe:
S annyi máglya halhatatlan hamvának elcsent egy csipetje
- Szemernyi tömjén -: a Remény. Lábad elé Menyhért tette,
Ezer szekéren hozva s kétszáznyolcvan teve ringó hasán.
E tevék mind úgy bújtak át egy tű fokán.
 

Nem emel föl

József Attila verse
Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.
 
Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszerítnek engem,
hogy valljalak, tagadjalak,
segíts meg mindkét szükségemben.
 
Tudod, szivem mily kisgyerek –
ne viszonozd a tagadásom;
ne vakítsd meg a lelkemet,
néha engedd, hogy mennybe lásson.
 
Kinek mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj énfelettem.
 
Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.

Lóci verset ír

Szabó Lőrinc verse
Ünnep előtt volt. Kint a kertben
húsvéti bárány bégetett,
most borult virágba az alma,
a barackfa már vetkezett,
 
én meg épp versbe igyekeztem
fogni életet és halált,
mikor egyszerre nyílt az ajtó,
jött Lóci és elémbe állt
 
s megszólalt: – Apu, verset írtam!
– De hisz még nem tudsz írni, te!
– Nem is írtam, csak kigondoltam.
– No, halljuk. – Hát figyelj ide, –
 
szólt Lóci, azzal nekikezdett
s két sorban elmondta a verset:
„Az életet adja, adja,
egyszerre csak abbahagyja.”
 
Én nagyot néztem: – Ki? Kiről szól
a versed? Ennyi az egész?
– Hát az istenről, az a címe! –
magyarázta a gyerek; és:
 
– Nem kéne még valami hozzá?
kérdeztem én kiváncsian.
– Nem hát, – felelt ő, – ez az élet,
ebben már minden benne van.
 
– Benne van, jól van, igazad van,
szép a vers, menj és játssz tovább! –
Szinte ijedten csókoltam meg
Lóci hatéves homlokát…
 
Ő elrohant… Kint ragyogott a
tavasz, a bárány bégetett
s én eltünődve ezt a verset
írtam a magamé helyett.

Istenem

József Attila verse
Dolgaim elől rejtegetlek
Istenem, én nagyon szeretlek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
segítnék kiabálni néked.
 
Hogyha egy szántóvető lennél,
segítnék akkor is mindennél.
A lovadat is szeretném
és szépen, okosan vezetném.
 
Vagy inkább ekeszarvat fogva
szántanék én is a nyomodba,
a szikre figyelnék, hogy ottan,
a vasat még mélyebbre nyomjam.
 
Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat
én zavarnám a fele varjat.
S bármi efféle volna munkád,
velem azt soha meg nem unnád.
 
Ha nevetnél, én is örülnék,
vacsora után melléd ülnék,
pipámat egy kicsit elkérnéd
s én hosszan, mindent elbeszélnék

Esti imádság

Keresztury Dezsõ verse
Ó, milyen vak homályba futnak
kik nélküled indúlnak utnak.
A kezemet nézem: leszárad;
szivem sívó homokkal árad.
 
Valamikor kézen vezettél;
szökni akartam, nem engedtél,
csend volt szivemben és a csendben
szavad szólt csak, mindennél szebben.
 
Én Istenem, hívj vissza engem!
Magam maradtam, eltévedtem.
Légy bátorságom, bizodalmam;
ó, légy úrrá megint Te rajtam!

Vonj sugaradba

Weöres Sándor verse
Vonj sugaradba Istenem!
mint madár a fészkére, szállnék hozzád,
de látod, a rét örömei közt
elpattant a szárnyam csontja.
Végy kosaradba Istenem!
mint hal a horogra, sietnék hozzád,
de látod, a gyürüző mélynek
rám-tekeredett ezernyi hínárja.
Lelkemet mért áztatod
maró-lúgban évek óta,
ha sose végzel a mosással?
Kondérodban a tüzes lé
minek fortyog körülöttem,
ha sohase puhulok meg?
Mit akarsz szőni belőlem,
ha mindig szétmállok, mint a szecska;
Gonoszaid megtérnek, de hozzám
sose jön el a te országod.
Szívemet kétféle húzás tépi,
egyre lyukasabb, egyre zavartabb –
ládd-e, sokszor már azt se tudom,
melyik a te horgod zsinegje
s melyik a mélység inda-köteléke.
Vonj hevesebben! ön-erőmből
nem jutok én soha hozzád.

Dalolj, ne félj!

Sík Sándor verse
(Reményik Sándornak)
 
,,Egy új világ van születőben!'' – mondják,
Kik felkötötték az Idők kolompját.
A vének, kiknek szája fél-sírásra:
Megérett a világ a pusztulásra!''
Ne higgy nekik, magadnak higgy te, lelkem!
Én egy órával mások előtt keltem,
De fáradt nem vagyok,
És bizalmasaim a csillagok.
 
Én nem hiszek a tele-szájas Újban.
Az Új csendben jön és oldott sarúban,
Vagy a magasból angyalpille szárnnyal
A szívbe, mit az Istenség megárnyal.
És akiben Igéjét megfogantja,
Az szánva néz a kérkedő Kalandra,
Amely ma szerteszét
Elfojtja a szemérmes Új neszét.
 
Én hiszek benne, mind a világ ellen.
Őrá esküdtem ifjú életemmel,
S azóta minden évszakújuláson
Még-még újabbnak, ifiabbnak látom.
És örökebbnek. Ó hogy issza fényét,
Hogy zsendül rajta új sarj, új reménység,
Mely örököt akar!
Csak ami örök, az a fiatal!
 
Ne higgy, én lelkem, csak makacs magadnak.
Megy a karaván, kiskutyák ugatnak.
Vénhedt ebek vonítanak a holdra:
A hold csak hinti harmatát mosolygva.
Eredj, én lelkem, elrendelt utadnak,
Szolgálatodra: keletről nyugatnak,
Előre, mint a nap.
A Pillérek erősen állanak.
 
Meleg a nap és hűvös szellők fújnak:
Ki mondja őket réginek vagy újnak?
Csorog a forrás, szüntelen szülemlő:
Embernek, őznek örök anyaemlő:
Vedlik és újul az emberi öltő,
Meleg a nap, és énekel a költő.
Lelkem, dalolj s ne félj,
Te napsugár, forrásvíz, enyhe szél!
Online program feltöltésAlapítványLetöltésekBeszámolókFilmArchívumPartnerekAdatvédelem