Weöres Sándor verse
Vonj sugaradba Istenem!
mint madár a fészkére, szállnék hozzád,
de látod, a rét örömei közt
elpattant a szárnyam csontja.
Végy kosaradba Istenem!
mint hal a horogra, sietnék hozzád,
de látod, a gyürüző mélynek
rám-tekeredett ezernyi hínárja.
Lelkemet mért áztatod
maró-lúgban évek óta,
ha sose végzel a mosással?
Kondérodban a tüzes lé
minek fortyog körülöttem,
ha sohase puhulok meg?
Mit akarsz szőni belőlem,
ha mindig szétmállok, mint a szecska;
Gonoszaid megtérnek, de hozzám
sose jön el a te országod.
Szívemet kétféle húzás tépi,
egyre lyukasabb, egyre zavartabb –
ládd-e, sokszor már azt se tudom,
melyik a te horgod zsinegje
s melyik a mélység inda-köteléke.
Vonj hevesebben! ön-erőmből
nem jutok én soha hozzád.

Sík Sándor verse
(Reményik Sándornak)
 
,,Egy új világ van születőben!'' – mondják,
Kik felkötötték az Idők kolompját.
A vének, kiknek szája fél-sírásra:
Megérett a világ a pusztulásra!''
Ne higgy nekik, magadnak higgy te, lelkem!
Én egy órával mások előtt keltem,
De fáradt nem vagyok,
És bizalmasaim a csillagok.
 
Én nem hiszek a tele-szájas Újban.
Az Új csendben jön és oldott sarúban,
Vagy a magasból angyalpille szárnnyal
A szívbe, mit az Istenség megárnyal.
És akiben Igéjét megfogantja,
Az szánva néz a kérkedő Kalandra,
Amely ma szerteszét
Elfojtja a szemérmes Új neszét.
 
Én hiszek benne, mind a világ ellen.
Őrá esküdtem ifjú életemmel,
S azóta minden évszakújuláson
Még-még újabbnak, ifiabbnak látom.
És örökebbnek. Ó hogy issza fényét,
Hogy zsendül rajta új sarj, új reménység,
Mely örököt akar!
Csak ami örök, az a fiatal!
 
Ne higgy, én lelkem, csak makacs magadnak.
Megy a karaván, kiskutyák ugatnak.
Vénhedt ebek vonítanak a holdra:
A hold csak hinti harmatát mosolygva.
Eredj, én lelkem, elrendelt utadnak,
Szolgálatodra: keletről nyugatnak,
Előre, mint a nap.
A Pillérek erősen állanak.
 
Meleg a nap és hűvös szellők fújnak:
Ki mondja őket réginek vagy újnak?
Csorog a forrás, szüntelen szülemlő:
Embernek, őznek örök anyaemlő:
Vedlik és újul az emberi öltő,
Meleg a nap, és énekel a költő.
Lelkem, dalolj s ne félj,
Te napsugár, forrásvíz, enyhe szél!

Babits Mihály verse
Consolatio mystica.
 
Tudod hogy érted történnek mindenek – mit busulsz?
A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
a te bűnös lelkedért.
 
Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs
Madárka tolla se hull ki, – ég se zeng, – föld se remeg,
hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,
aki téged meg nem ért.
 
Mert kedvedért alkotott mennyet és földet és tengereket,
hogy benned teljesedjenek; – s korok történetét
szerezte meséskönyvedül, – s napba mártotta ecsetét,
hogy kifesse lelkedet.
 
Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked!
És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot,
hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott
annyi bús szerelmeket,
 
szerelmek bűnét és gyászát? s hogy bűn és gyász egysúlyu legyen,
eleve elosztott számodra szépen derüt és borút,
sorsot és véletlent, világ nyomorát, ínséget, háborút,
mindent a lelkedre mért
 
öltöny gyanánt: úgy van! eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a
lelked: legyen
császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút,
amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt
a te bűnös lelkedért!
 
Mert ne gondold hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak,
mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
tükörében magadat,
 
és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak,
és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd
ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt
az adamant rudakat.

Babits Mihály verse
Az Úristen őriz engem
mert az ő zászlóját zengem,
 
Ő az Áldás, Ő a Béke
nem a harcok istensége.
 
Ő nem az a véres Isten:
az a véres Isten nincsen.
 
Kard ha csörren, vér ha csobban,
csak az ember vétkes abban.
 
Az Úristen örök áldás,
csira, élet és virágzás.
 
Nagy, süket és szent nyugalma
háborúnkat meg se hallja.
 
Csöndes ő míg mi viharzunk
békéjét nem bántja harcunk:
 
Az Úristen őriz engem,
mert az Ő országát zengem.
 
Az Ő országát, a Békét,
harcainkra süketségét.
 
Néha átokkal panaszlom
de Ő így szól: »Nem haragszom!«
 
Néha rángatom, cibálom: -
tudja hogy csak őt kivánom.
 
Az is kedvesebb számára,
mint a közömbös imája.
 
Az Úristen őriz engem
mert az Ő zászlóját zengem.
 
Hogy daloljak más éneket,
mint amit Ő ajkamra tett?
 
Tőle, Hozzá minden átkom:
hang vagyok az Ő szájában.
 
Lázas hang talán magában:
kell a szent Harmóniában.
 
S kell, hogy az Úr áldja, védje
aki azt énekli: Béke.

Hrabanus Maurus (776-856) verse
Teremtő lélek, légy velünk!
Látogasd híveid szivét!
Töltsd malaszttal a kebleket,
melyeknek alkotója vagy.
 
Te, kit Védőnknek mondanak,
s mellénk a magas Ég adott!
Tűz, élő forrás, szeretet!
Te, lelkek lelki olaja!
 
Ajándékoddal hétszeres!
Te, ujj az Isten jobb kezén!
Te, kit az Atya megigért,
szavával áldod torkaink!
 
Gyújts fényt érzékeinkbe! Öntsd
szívünkbe szent szerelmedet!
S mi bennünk testi gyöngeség,
örök erőddel izmosítsd!
 
Ellenségünket űzzed el!
S a Békét tüstént hozd közel,
előttünk járva, mint vezér!
S kerüljünk mindent, ami árt.
 
Általad tudjuk az Atyát
s ismerjük, adjad, a Fiút!
Tebenned higgyük szellemét
mind a kettőnek végtelen.
 

Ezt teljesítse az Atya,
s vele egylényü Egyfia,
aki veled uralkodik,
ó, Lélek, minden századig!
 
(Ford.: Babits Mihály)

Áprily Lajos verse
Azúr szemed, látom, már messze néz,
sziromhavas lábad indulni kész.
 
Völgyünk csodája, tündér lányalak,
év gyönyörűje, hogy marasszalak?
 
Mi tudna késleltetve hatni rád?
Iszalagokkal kötném meg bokád.
 
A fáknak szólnék: sűrűsödjenek,
útrekesztő bozóttá nőjenek.
 
Szövetkezném a völgy rigóival,
legyen daluk kötő varázsú dal.
 
Szarvasokat vennék rá, hogy csapat
állja el agancsokkal utadat.
 
Tél-nyűtte testemet vetném eléd,
hogy lefogjam lábad lendületét.
 
Marasztalnálak, mert nem tudhatom:
találkozunk még, tündér hónapom?