ARS SACRA
2025. szeptember 13-21.
Ars Sacra Fesztivál  •  séták  •  hírek  •  média  •  vers  •  kapcsolat huen

Pilinszky János: Örökkön-örökké

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.
 
Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.
 
Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?
 
Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!
 
Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!
 
Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szoritásod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.
 

Szeretnék átölelni

Tóth Árpád verse
Szeretnék átölelni ma egy embert
Ki olyan árva s vágyak özvegye,
Mint jómagam, s kit a tavasz sziven vert,
S kondor haján kopog az ősz jege,
Kinek, ha volt is pirosbetűs napja,
Tintát hozzá véréből szűrt a Sors,
Vén bánatok fia és újak apja,
Csöndes tűnődés lankadt léptü papja,
Örülni lassú, és csüggedni gyors;
Kit nemessé emelt a föld porából
Sok ritka szenvedés, de nem kevély
Kitűnni a törpék sekély sorából,
És címere egy hervadt falevél,
Ha kővel dobták, szívét dobta vissza,
Ha szívvel dobták, halkan énekelt...

AZ ISTENI ÁBRÁZAT

William Blake verse
Irgalom, Jóság, Szeretet
S Béke... – hány tört imát
Küldöz e boldog négy erény
Elé a földi gyász.
 
Mert ez a boldog négy erény
A Úr, szelíd Atyád,
És ez a boldog négy erény
Az Ember, a Család.
 
Emberszívű az Irgalom,
A Jóság – földi test,
A Szeretet menny-föld-arcot ölt
S a Béke – földi mezt.
 
Mert aki bármely ég alatt
Fohászkodik, szegény,
Égi-földi formátokat
Imádja, négy erény.
 
Zsidó? Török? Pogány? Szeresd
Az ember-alakot!
Hol Béke s Irgalom lakik,
Az Isten lakik ott.
 
(fordította: Kardos László)

Naptár - Február

Radnóti Miklós verse
Újra lebeg, majd letelepszik a földre,
végül elolvad a hó:
csordul, utat váj.
Megvillan a nap. Megvillan az ég.
Megvillan a nap, hunyorint.
S íme fehér hangján
rábéget a nyáj odakint,
tollát rázza felé, s cserren már a veréb.

A kutatók

Márai Sándor verse
Mindig messze keresik valahol az Istent,
a nagy dolgokban, mintegy távcsővel és nagyítóval,
a csillagok, felhők és végtelenségek között.
De én már tudom,
hogy biztosabban megtalálom Őt
az egészen kis dolgokban,
a véletlenekben, a jelentéktelenségben,
azokban a pillanatokban,
mikor csodálkozva pillantunk fel,
valamit értünk, amit az elébb,
az élet sivatagjai és szakadékai között vándorolva, nem értettünk.
Ez a pillanat, mikor egyszerű és világos lesz valami,
ami az elébb homályos és érthetetlen volt,
ez a pillanat, mikor fölénk hajol Isten.
Hiszek benne?
Néha azt hiszem,
csaknem frivolitás és túlbuzgalom hinni benne.
Több és más Ő annál,
semhogy hitem vagy tagadásom eldöntené kettőnk viszonyát.

Szeretek várni rád

Gergely Ágnes verse
Eső kering az utcán, s idebent
a lámpa körül gyűrűzik a csend,
ahogy ülök és várlak.
Nincs más világ: magamba búvom el.
Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell,
ilyenkor óriás vagyok,
aki elég magának,
lebegek fönn, a csont-palack felett
és az sem érdekel,
hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.
 
Ülök és várlak.
Mióta várok így?
 
Emlékszem, meggyűltek az évek,
feltornyosult a megvárattatás,
közben mosoly fürösztgetett, közelség,
jó szó, szívesség és kézfogás,
lassanként gyanús lettem önmagamnak
s előrebukván a jövő felé
(hogy ki jön még és ki az, aki nem jön)
belémfagyott a maradék lehellet
és meggyűlöltem, akit várni kellett –
 
és most eszméletem hideg falára
kikönyökölve nézek innét,
s mint az igazi boldogok,
a tétovázó ifjúságra
s a lépteidre gondolok.
Te vagy bennem a bizonyosság,
az önvédelem és a gőg,
a különbség, az azonosság,
a fejtartás mások előtt.
Ha jössz, a padló is megéled,
körvonalat kap a világ,
a tárgyak előrefeszülnek,
türelmük szétveti az ajtót,
lebiccenő fejem fölött
a lámpa lélegző virág,
jaj, nézd, hogy szeretek,
szeretek várni rád,
 
nézd, én, az egykori csavargó,
hogy ülök itt, nyugalmi lázban,
e mozdulatlan mozdulásban,
ülök és várlak, várlak –
állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz,
még felmutatlak a világnak.

Lehet, hogy Isten keres újra

Csoóri Sándor verse
Mikor még mezítláb jártam
porban, fűben,
látott az Isten engem is.
Itt-ott egy hant egy vakondtúrás
s két-három villám földbe szúrva.
 
Ha elbotlottam, félrenézett
s úgy segített, hogy megmosolygott.
Vérem hiába folyt ilyenkor,
körös-körül nagy fény keringett,
mintha lovak futottak volna körbe-körbe.
 
Lépkedhetek ma földrészek közt,
becsvágyó hazákban, városokban,
vagy tömegsírok szélén, hol ti is jártok,
nem lát már engem
sehol senki.
 
Jobb kezem mellett fenséges roncstelepek,
amott szörnyeteg anyahajók,
repülő fejszékkel a fedélzeten.
Kit is izgathatna szép, trágár napokon,
hogy mért is kóválygok még tiltott vidékeken?
 
De ha láttok egyszer mégis
szétnyíló, sárga hasadékot az égen
s megpörkölődött szempillát lebegni hosszan
a Vértes fölött,
lehet, hogy Isten keres újra
régi helyemen, ahol először látott.
Online program feltöltésAlapítványLetöltésekBeszámolókFilmArchívumPartnerekAdatvédelem