Márai Sándor verse
Mindig messze keresik valahol az Istent,
a nagy dolgokban, mintegy távcsővel és nagyítóval,
a csillagok, felhők és végtelenségek között.
De én már tudom,
hogy biztosabban megtalálom Őt
az egészen kis dolgokban,
a véletlenekben, a jelentéktelenségben,
azokban a pillanatokban,
mikor csodálkozva pillantunk fel,
valamit értünk, amit az elébb,
az élet sivatagjai és szakadékai között vándorolva, nem értettünk.
Ez a pillanat, mikor egyszerű és világos lesz valami,
ami az elébb homályos és érthetetlen volt,
ez a pillanat, mikor fölénk hajol Isten.
Hiszek benne?
Néha azt hiszem,
csaknem frivolitás és túlbuzgalom hinni benne.
Több és más Ő annál,
semhogy hitem vagy tagadásom eldöntené kettőnk viszonyát.

Gergely Ágnes verse
Eső kering az utcán, s idebent
a lámpa körül gyűrűzik a csend,
ahogy ülök és várlak.
Nincs más világ: magamba búvom el.
Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell,
ilyenkor óriás vagyok,
aki elég magának,
lebegek fönn, a csont-palack felett
és az sem érdekel,
hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.
 
Ülök és várlak.
Mióta várok így?
 
Emlékszem, meggyűltek az évek,
feltornyosult a megvárattatás,
közben mosoly fürösztgetett, közelség,
jó szó, szívesség és kézfogás,
lassanként gyanús lettem önmagamnak
s előrebukván a jövő felé
(hogy ki jön még és ki az, aki nem jön)
belémfagyott a maradék lehellet
és meggyűlöltem, akit várni kellett –
 
és most eszméletem hideg falára
kikönyökölve nézek innét,
s mint az igazi boldogok,
a tétovázó ifjúságra
s a lépteidre gondolok.
Te vagy bennem a bizonyosság,
az önvédelem és a gőg,
a különbség, az azonosság,
a fejtartás mások előtt.
Ha jössz, a padló is megéled,
körvonalat kap a világ,
a tárgyak előrefeszülnek,
türelmük szétveti az ajtót,
lebiccenő fejem fölött
a lámpa lélegző virág,
jaj, nézd, hogy szeretek,
szeretek várni rád,
 
nézd, én, az egykori csavargó,
hogy ülök itt, nyugalmi lázban,
e mozdulatlan mozdulásban,
ülök és várlak, várlak –
állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz,
még felmutatlak a világnak.

Csoóri Sándor verse
Mikor még mezítláb jártam
porban, fűben,
látott az Isten engem is.
Itt-ott egy hant egy vakondtúrás
s két-három villám földbe szúrva.
 
Ha elbotlottam, félrenézett
s úgy segített, hogy megmosolygott.
Vérem hiába folyt ilyenkor,
körös-körül nagy fény keringett,
mintha lovak futottak volna körbe-körbe.
 
Lépkedhetek ma földrészek közt,
becsvágyó hazákban, városokban,
vagy tömegsírok szélén, hol ti is jártok,
nem lát már engem
sehol senki.
 
Jobb kezem mellett fenséges roncstelepek,
amott szörnyeteg anyahajók,
repülő fejszékkel a fedélzeten.
Kit is izgathatna szép, trágár napokon,
hogy mért is kóválygok még tiltott vidékeken?
 
De ha láttok egyszer mégis
szétnyíló, sárga hasadékot az égen
s megpörkölődött szempillát lebegni hosszan
a Vértes fölött,
lehet, hogy Isten keres újra
régi helyemen, ahol először látott.

Reményik Sándor verse
Aki messzevágyik,
Csak hazáig ér el,
Ha nem selyemszállal:
Köt a rög kötéllel,
Koporsókötéllel.
 
Aki pártos szívvel
Önszívére lázad,
Föld alatt lel végül
Ősi hazát, házat,
Nyugodalmas házat.
 
Aki tépegeti
Mint egy nyűgöt, átkot,
Szívében hordozza
Az a magyarságot,
Igaz magyarságot.
 
Akinek magyarul
Muzsikál a vére,
E bús szerelemtől
Nincsen menekvése,
Sehol menekvése.
 
Majd ha a sírodon
Friss tavaszi hajtás
Nő – Te is belátod:
Így van ez jól, pajtás,
Így van ez jól, pajtás.

Ady Endre verse
Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.
 
Buzgóságban sohsem lohadni,
Semmit se kérni, el se venni,
Nagy hűséggel mindent szeretni:
Milyen jó volna mindig adni.
 
Még az álmokat se hazudni,
Mégis víg hitet adni másnak,
Kisérő sírást a sirásnak:
Milyen jó volna áldni tudni.
 
Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.

Ady Endre verse
1.
Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének,
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.
 
Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumba
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.
 
A templomba
Hosszú sorba
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.
 
Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves, kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.
 
2.
Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Oda haza.
De jó volna tiszta szívből
– Úgy mint régen –
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.
 
De jó volna mindent, mindent,
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.
 
3.
Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna
Óh de nagy boldogság
Szállna a világra.
Ez a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomorú útra.
Golgotha nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget,
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni…
Karácsonyi rege,
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra…