Kiss Judit Ágnes verse
1.Ennyi maradt, ez a test, ez a lélek.
Már nem tökéletes, de működik.
Érez. Mozdul. És gyógyulni akar.
Gazdálkodj vele. Még pár évtized.
Nem sok, de talán nem haszontalan.
 
Elpusztíthatnád. Olyan sérülékeny.
Néhány idegen vegyület elég,
Hogy megszabadulj tőle. Hogy miért nem
Teszed meg, arra mindig lesz egy ok:
Vissza kell vinned az Isten elé.
Még önmagad sem vagy a birtokod.
 
2.Ennyi maradt, ez a test, ez a lélek.
Hozzád nőttek a sebhelyeid.
Hegmetszésre ha volna ígéret,
Tudd: meg kell sérülni megint.

Szabó Lőrinc verse
Nyár. Kert. Csönd. Dél.
Ég. Föld. Fák. Szél.
Méh döng. Gyík vár.
Pók ring. Légy száll.
Jó itt. Nincs más
csak a kis ház.
Kint csönd és fény.
Bent te meg én.

Nemes Nagy Ágnes verse
Emelkedik a lassú tenger.
Az álom sűllyed, olvadok.
Tárt ablakunk alatt a mélyben
a júniusi éj csobog.
 
Üvegzöldszínű habja szélén
mint fel-felbukkanó halak,
a csillagok kecses csapatban
csobbannak és villámlanak.
 
S a fák között – kövér korállok
árnyékot-lengető bogán,
haján világító moszattal
átúszik lassan Szent-Iván.

Túrmezei Erzsébet verse
Otthonom a templom.
Ajtaján belépve mindig hazaérek,
Ismerősen csendül fülembe az ének,
Mintha minden hangja simogatás lenne!
Égi Atyám keze simogat meg benne.
 
Megterített asztal, -
éhező mellőle sose kel fel éhen,
megelégedhetik mennyei kenyéren:
élet kenyerével, élet italával,
igében, szentségben: Krisztussal magával.
 
Mesterem műhelye.
Azért keresem fel, hogy kezébe vegyen,
hogy régi emberből új emberré tegyen!
Hogy amíg templomát látogatom híven,
templommá formálja egész bűnös szívem!
 
Otthonom a templom.
Mennyei otthonom halvány földi mása,
drága tükörképe, szent hívogatása!
Míg egykor mennyei hajlékod befogad,
köszönöm, Istenem, földi hajlékodat!

Reményik Sándor verse
Így szoktam ezt: ha száll az alkonyat,
az üres templomba besurranok.
Egy lélek, aki Istent látogat.
A szentek komoly arca rámragyog.
 
Ha násznép járt ma itt: feledve rég,
és mise sincs, se karinges papok,
az oltáron két öröklámpa ég,
az Istenemmel egyedül vagyok.
 
A templom üres, a lelkem tele.
Megértjük egymást, pedig nincs szavunk,
itt állok, szemben állok Ő vele
s nem látja senki, hogy együtt vagyunk.
 
Állok, térdre nem hajt a vágy hatalma
csak fürkészem a nagy Akaratot;
úgyis addig állok, míg Ő akarja
s ha nem akarja: összeroskadok.
 
Olyan végtelen áhitat fog el,
mintha erdőben néznék csillagot,
ahol az örök, ős csend ünnepel,
pedig – csupán egy templomban vagyok.

Ady Endre verse
Az Isten van valamiként:
Minden Gondolatnak alján.
Mindig neki harangozunk
S óh, jaj, én ott ülök a balján.
 
Az Isten könyörületes,
Sokáig látatlan és néma,
Csak a szivünkbe ver bele
Mázsás harangnyelvekkel néha.
 
Az Isten nem jön ám felénk,
Hogy bajainkban segítsen:
Az Isten: az Én és a kín,
A terv s a csók, minden az Isten.
 
Az Isten hatalmas nagy úr,
Sötétség és világosság,
Rettenetes, zsarnok lakó:
Lelkünkbe ezredévek hozták.
 
Az Isten az egyszerüség,
Unja a túlságos jókat,
Unja a nyugtalanokat
S a sokszerű, nagy álmodókat.
 
Az Isten engem nem szeret,
Mert én sokáig kerestem,
Még meg se leltem s akkor is
Kötődtem vele s versenyeztem.
 
Az Isten van valamiként:
Minden Gondolatnak alján.
Mindig neki harangozunk
S óh, jaj, én ott ülök a balján.