Weöres Sándor verse
Csak azért
az egyetlen napért
érdemes volt megszületnem,
amikor szeretni tudtam,
és szeretnek-e, nem kérdeztem.
Csak ennyi történt teljes életemben,
egyébkor szakadékba buktam.
Csak azért
az egyetlen napért
érdemes volt megszületnem.

Pilinszky János verse
Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.
 
Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.
 
Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.

Túróczy Zoltán verse
Ma még tiéd körülötted minden.
Adhatsz belőle. Adj hát, kinek nincs,
Mert jön egy nap, talán nemsokára,
S kihull kezedből minden földi kincs.
És nem lesz többé tiéd semmi sem.
Tollad, virágos párnád másra vár...
Mit maga köré épített egy élet,
Nem több mint összeomló kártyavár.
Ma szólhatsz még jóságos, meleg szóval
Testvéredhez, ki szenved, szomorú.
Vigaszt hoz szavad zengő muzsikája,
S tán rózsát hajt egy töviskoszorú.
Hajolj hát hozzá, amíg beszélhetsz,
Harmatként hulljon szerető szavad:
Mert jön egy nap, hogy elnémul ajkad,
És soha többé nem fakad.
Ma kezed még erős, a lábad fürge,
Szolgálhatsz szegényt, árvát, beteget.
Ma letörölhetsz verejtéket, könnyet.
Oh, most segíts, ha teheted.
Mert jön egy nap, hogy kezed mozdulatlan,
Mindegy hogy ősz lesz, tél, vagy kora nyár,
Mert nincs több időd, s amit meg nem tettél,
Azt nem teszed meg soha többé már.
De ma még tiéd körülötted minden.
És adhatsz, adj hát annak, kinek nincs.
Hisz jön egy nap, talán nemsokára,
S kihull kezedből minden földi kincs.
Csak az lesz tiéd, amit odaadtál,
Csak az, mi minden kincsnél többet ér.
A tett, a szó, mit szeretetből adtál,
Véled marad, s örökre elkísér.

Ady Endre verse
Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó íze van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Zavart lelkem tegnap mindent bevallott:
Te voltál mindig mindenben minden,
Boldog szimatolásaimban,
Gyöngéd simogatásaimban
S éles, szomorú nézéseimben.
Ma köszönöm, hogy te voltál ott,
Hol éreztem az életemet
S hol dőltek, épültek az oltárok.
Köszönöm az énértem vetett ágyat,
Köszönöm neked az első sírást,
Köszönöm tört szívű édesanyámat,
Fiatalságomat és bűneimet,
Köszönöm a kétséget, a hitet,
A csókot és a betegséget.
Köszönöm, hogy nem tartozom senkinek
Másnak, csupán néked, mindenért néked.
Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó íze van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,
Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
S hogy te leszel a halál, köszönöm.

Kölcsey Ferenc verse
Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!

Zelk Zoltán verse
Egyszer régen, nagyon régen,
zúgó erdő közepében,
három nyulak összegyűltek,
selyemfűre települtek,
ottan se ültek sokáig,
talán csak egy fél óráig,
amikor felkerekedtek,
hogy már végre hazamennek,
egy szarka felettük szállott,
s fölkiáltott: "Mit csináltok?
Mit csináltok, három nyulak?
Úgy ültök ott, mint az urak..."
 
–Úgy, úgy bizony, mint az urak! –
felelték a három nyulak.
–Ezután már urak leszünk,
ebédre rókahúst eszünk!
Nem fogjuk az időt lopni,
most indulunk rókafogni!...
 
Csacsi szarka, nem elhitte?
Röpült is már, a hírt vitte,
s buta róka is elhitte.
De hát hogyne hitte volna,
akármilyen ravasz róka,
mert a szarka így kiáltott:
"Egy jegenye fölött szállok,
amikor lenézek a földre,
három nyulak ülnek körbe.
Összebújva tanácskoznak...
Jaj, mekkora nyulak voltak!
Jaj, mekkora fejük, szájuk!
a medve egér hozzájuk!
Hát még miről beszélgettek?
Hogy eztán csak rókát esznek..."
 
Ennek a fele se móka!
Szedte is lábát a róka.
Futott ki az erdőszélre,
csak mielőbb odaérne!
Hát amint ott futott, szaladt,
szemben vele farkas haladt:
 
"–Szaladj te is, komám farkas,
jaj, mit láttam, ide hallgass!
Az erdő közepén jártam,
most is borsódzik a hátam,
sosem láttam ilyen szörnyet,
ottan ültek három szörnyek!
Három nyúl volt, és akkora,
fél méter is volt egy foga!
Hát még miről beszélgettek?
Hogy eztán csak farkast esznek..."
 
No hiszen egyéb se kellett,
a farkas is futni kezdett,
a rókával versenyt futott,
majdnem az orrára bukott!
Addig futott, amíg szembe
nem jött vele egy nagy medve;
a medve így szólongatta:
"Hova szaladsz, farkas koma?”
 
– Medve komám, ne is kérdjed,
szaladj, ha kedves az életed!
Erdő közepében jártam,
jaj, mit láttam,
jaj, mit láttam!
 
Három nyulak ottan ültek,
éppen ebédre készültek.
Akkora volt foguk, szájuk,
kis egérke vagy hozzájuk!
Hát még miről beszélgettek?
Hogy eztán csak medvét esznek!
 
Egyébre se volt már kedve,
szaladni kezdett a medve.
Elöl róka, hátul medve,
közbül a farkas lihegve.
Így szaladtak erdőszélre,
szomszéd erdő közepébe.
Szaporán szedték a lábuk,
szellő se érjen utánuk...
 
Amíg futottak lihegve,
egy vadász jött velük szembe.
Nézi is őket nevetve:
együtt szalad róka, medve...
 
„No hiszen csak ne nevessél,
vigyázz, nehogy bajba essél!
Szaladj inkább te is erre!” –
kiáltott rája a medve.
 
„Az erdőben három szörnyek,
puska sem öli meg őket.
Három nyulak, de akkorák,
nem láttál még ilyen csodát!”
 
Szedte lábát a vadász is,
eldobta a puskáját is.
Ijedtében megfogadta,
most az egyszer érjen haza,
csak ne falják föl a szörnyek,
sohase vadászik többet...
 
Ezalatt a nyusziházban,
fűszálakból vetett ágyban
három nyuszi aludt szépen,
összebújva békességben...