Szent II. János Pál verse
Egyetlen Isten!
Atya, Fiú és Szentlélek!
Neked ajánljuk ma az emberi idő új kezdetét,
Az évet, amely most kezdődik.
Neked ajánljuk, aki kezdet nélküli Kezdet vagy,
Aki igazság és Szeretet vagy,
Aki Mindenhatóság és irgalmasság vagy,
Te légy jelen benne, és cselekedjél benne!
Mert Általad élünk, mozgunk és vagyunk.
Az új évnek ezt az első napját
Az Ige földi születése titkával egyesítjük.
Ő a Fiú, akit Te, Atya, az emberiségnek ajándékoztál,
hogy egy legyen velünk.
Ma különös szeretettel és gyöngédséggel vesszük körül
a názáreti Szűz anyaságát,
Akit Te, örök Atya, kiválasztottál,
hogy a Te Fiad édesanyja legyen a Szentlélek műve által,
Aki a mi Szeretetünk a kimondhatatlan Háromság titkában.
Üdvözlünk, új év, a liturgia mai szövegével:
„Áldjon meg Téged az Úr és oltalmazzon!
Fordítsa feléd orcáját, és legyen hozzád kegyes!
Tekintsen rád az Úr, és adjon békességet!”
Újév alkalmával ezeket a kívánságokat
fejezzük ki kölcsönösen egymásnak:
Jézus Krisztus nevében kezdjünk újra!
Az Ő neve azt jelenti: Isten üdvözít!

Dömötör Tibor verse
Karácsonykor:
Angyalok szállnak,
Híradást hoznak,
Béke jegyében,
Élet fényében,
Szentség lelkében,
Hívők hitében,
Krisztus képében
Földön jár az Isten.
 
Karácsonykor:
Harangok zúgnak,
Szent igék szólnak,
Imádság szárnyán,
Szíveknek vágyán,
Zsoltárok hangján,
Szeretet hídján,
Bocsánat útján
Mennyben jár az ember.

Ismeretlen szerző verse
Szent várakozás tölti keblemet,
Ádventi király, jöttödre várok!
Újítsd, erősítsd fáradt lelkemet,
Fényeddel oszlasd a homályosságot.
A gond-tehert, mit magam kerestem,
S mit szent kezed életemre rakott,
Úgy vihetem, ha itt jársz mellettem,
Ha vérző sebemre Te adsz balzsamot.
 
Próbáltam járni sokszor nélküled,
Azt hittem, elég bátorságom, erőm,
Elfordultam, nem fogtam kezed.
S eltévedtem a sötét útvesztőn!
De amikor egy ádvent-este,
Bekopogtál megfáradt szívemen,
Érkezésed éltem újjá tette,
Pihenhetek most drága kebleden.
 
Azóta lesem jöttöd hajnalát,
És ha mulasztásomra döbbenek,
Újra várom jöveteled napját,
Amikor mindent újra kezdhetek,
Amikor újra a szívembe zárlak!
Lelkem mélyén felcsendül az ének:
Áldás, üdv a béke Királynak!
Az örök Ádvent Istenének!

Sík Sándor verse
Őszi lombok zúgdogálnak.
Őszi kedvem
Sóhajai, furcsa felhők,
Őszi égen úszdogálnak.
Mondd, Uram, mit akarsz tőlem?
Sárga bundás sebes mókus
 
Fölszalad a görcsös ágon.
Merre szaladt el az én világom?
Úgy elment, itt se volt a nyár,
Hogy reszket a lomb közt a napsugár!
Mézes, napos, egynapos ősz.
Mit zörmöl a tél, amit megelőz?
Uram, mit tartogatsz?
Verik a diófát, zörög a dió.
 
Egy kérdés zörög a számon:
Van-e még, van-e még, gyümölcs a fámon,
Ajkakat édesíteni jó?
Zizzen a sárga levél:
Jelenti magát a tél.
Mondjátok, mondjátok, rőt levelek,
Van-e még bennem egy gyújtatnyi meleg,
Egy lábasnyi levest megfőzni tüzemnél?
– Uram, ha üzennél!
Mire tartogatsz?

Eötvös József verse
Isten veled, hazám, bátrak hazája,
Isten veled, te völgy, ti zöld hegyek!
Gyermek-reményim a bánatim tanyája,
Isten veled, én messze elmegyek;
Ha visszatérek, boldogulva, hon,
Hadd lássam népemet virányidon!
 
Nem mint Helvétia hótakart tetői,
Nem nyúlnak oly magasra bérczeid,
S tán szebbek a Provence daltelt mezői,
Mint zöld kalászt hullámzó téreid:
Virág mit ér, mit ér a bércz nekem?
Hazát kiván, hazáért ver szivem.
 
Az ég egy kincset ád minden hazának
S a nemzet híven őrzi birtokát;
Császárról szól a franczia fiának,
Büszkén mutatja Róma ó falát,
Hellásznak kincse egy elomló rom:
Tiéd, hazám, egy szentelt fájdalom.
 
Hallgatva áll Rákosnak szent határa,
Ah, régen hallgat immár a magyar!
S az ősök elenyészett nyomdokára
Az esti szellő új fövényt takar;
Hallgatva áll a tér, szivünk szorul,
S egy köny beszél hazánk nagyságirul.
 
S egy köny Budáról, mely magas tetőjén
Sötéten áll, egy bús emlékezet,
Nagy sírköve hazámnak temetőjén,
S ráírva mind, mi véle elveszett;
Régen szétdönté az idő falát,
Kövén meglátni a csaták nyomát.
 
S még áll Mohács, még áll! magasbra nőnek
Az új barázdán s régi hősökön
Kalászai, erőt ad a mezőnek,
Bár rég lefolyt, a férfivér-özön.
Nincs kő határán, nincsen kúnhalom,
De áll a tér s nem vész a fájdalom.
 
S nem veszhet el, mig az ezüst Dunának
Nagy tűkörén egy honfiszem pihen,
S magyar lakik a parton, s a hazának
Csak egy romlatlan gyermeke leszen;
Buda-, Mohács-, Nándornál elfutó,
Tán honom könnye vagy te, nagy folyó?
 
S oh én szeretlek néma bánatodban,
Hazám, szeretlek könyeid között,
Égőn szeretlek özvegy-fátyolodban,
Nehéz keserved melybe öltözött;
Bájlón mosolygsz, mert bár sorsod kemény,
El még a sír felett is egy remény.
 
És most isten veled, talán sokára,
Örökre tán, hazám, isten veled!
Rég eltűnt ismert bérczid kék határa,
S tovább siet vándorló gyermeked
Ha visszatérek, boldogúlva, hon,
Hadd lássam népemet virányidon!
 
1836

Dsida Jenő verse
Hallgasd meg mit suttog az élet,
élni hív újra meg újra téged.
Ne nézz vissza a sáros útra,
legyen előtted minden tiszta.
 
Emeld fel fejed, lásd meg a szépet
szemed kékjében égjen a fényed..
Lásd meg végre, hogy szeretnek
még akkor is, ha nevetnek,
hisz mosolyt te csalsz arcukra,
ismerj bennük magadra!
 
Soha ne bánd, ha fáj,
hisz erőre így találsz.
S mi most bánatot okoz
később nem lesz rá gondod.
 
Hidd el jól tudom, hogy fáj,
de hinnünk mindig muszáj.
Fogd a kezem, ha úgy érzed,
hogy szívedből kihull az élet.
 
Ne keresd már, hogy hol tévedtél,
ne sírj azon, mit meg nem tettél.
Gyere velem, én hívlak élni
vérző szívvel is remélni.