Falu Tamás verse
Tengernek születtem,
s csak egy vízcsepp lettem.
Erdőnek születtem,
s egy árva fa lettem.
 
Madárnak születtem
és csak két szárny lettem.
 
Két szárny lettem csupán,
amely meg-meglebben,
fölszálltam s eltűntem
 
a kék végtelenben.

Ady Endre verse
Hiszek hitetlenül Istenben,
Mert hinni akarok,
Mert sohse volt úgy rászorulva
Sem élő, sem halott.
 
Szinte ömölnek tört szivemből
A keserű igék,
Melyek tavaly még holtak voltak,
Cifrázott semmiség.
 
Most minden-minden imává vált,
Most minden egy husáng,
Mely veri szívem, testem, lelkem
S mely kegyes szomjuság.
 
Szépség, tisztaság és igazság,
Lekacagott szavak,
Óh, bár haltam volna meg akkor,
Ha lekacagtalak.
 
Szűzesség, jóság, bölcs derékség,
Óh, jaj, be kellettek.
Hiszek Krisztusban, Krisztust várok,
Beteg vagyok, beteg.
 
Meg-megállok, mint alvajáró
S eszmélni akarok
S szent káprázatokban előttem
Száz titok kavarog.
 
Minden titok e nagy világon
S az Isten is, ha van
És én vagyok a titkok titka,
Szegény hajszolt magam.
 
Isten, Krisztus, Erény és sorban
Minden, mit áhitok
S mért áhitok? – ez magamnál is,
Óh, jaj, nagyobb titok.
 

Pilinszky János verse
És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.
 
Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive -
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.

Szabó Lőrinc verse
Szemeim fáradtak, de tiszták, –
ragyogva nézik: lelkem melegét
a szerelem gyökerei hogy isszák.
 
Gyökerek s láthatatlan ágak
kötnek tehozzád s fölém lombosodnak
gyönyörű dús tavaszi koronának.
 
Lombosodó napos tavaszban,
bámuló kertész, nézek szanaszét:
rozsdásodik a lomb s mégis tavasz van.
 
Ó, erdőknek s szent hajnaloknak
viharai, rázzátok fáimat:
hulljon a férges, kell a rovaroknak!
 
Hulljon, rüggyel, ha kell, virággal:
sebeimből mindig kihajt a friss ág –
s ki baltás küzd meg ennyi izmos ággal?
 
Szemeim fáradtak, de tiszták, –
ragyogva nézik: lelkem melegét
testvérgyökerek ajkai hogy isszák.

Áprily Lajos verse
Ember, ne félj: nő már a nap!
A jégfogú szél nem harap.
 
A koldus is dúdolva jár,
ragyog rongyán a napsugár.
 
A gond sem él mindig, ne hidd,
ragadd meg és a hóra vidd.
 
A hóval szétfoszlik hamar:
elmossa egy langyos vihar.
 
A déli szél kürtjébe fú,
léggömbbel játszik egy fiú.
 
Most elszakadt a gömb-zsineg
s a gömbje boldogan lebeg.
 
Ringatja a tavasz szele -
szállj fel, kedvem, szállj fel vele!

Reményik Sándor verse
Ütött az élet? durva, póri hadnak
Tűrted orcátlan, győztes röhejét?
Én rád hajlok és megsimogatlak.
 
Az országúton rádfröccsent a sár?
Le rólad égi lánggal égetem,
Az én oltárom megtisztulva vár.
 
Emésztő láz kavarja, gyötri véred?
Én minden vágyad dalba szűröm át
És bizony mondom: megnyugtatlak téged.
 
A lehetetlent űzöd sebborítva?
Jer, hadd a hajszát, süllyedj el belém,
Itt minden üdvösséged meg van írva!
 
Akit legjobban szeretsz, elhagyott?
Kifosztott, ájulásig gyönge vagy?
Jer, támaszkodj rám, én erős vagyok!
 
Nevetsz, ha buborék vagyok csak, álom?
Kövess és lássa bámuló szemed,
Hogy úr vagyok én millió halálon!
 
Én megérintem hűvös szürkeséged,
Én új Midás s e bűvös kéz alatt
Izzó arannyá lesz, amihez érek.
 
Ha van halott virágod, add ide,
Mártsd medencémbe száraz szirmait
S im, mindnek üde, bársonyos színe!
 
Ha gondod van még, szegény, beteg árva:
A léghajómból rendre kihajítjuk,
Úgy lebegsz majd az őrült magasságba.
 
Tudom, követ a köznap: porkolábod -
De én ragadlak ünnepi tetőkre
És fenn – egy percre – eloldom a láncod.