Reményik Sándor verse
Ütött az élet? durva, póri hadnak
Tűrted orcátlan, győztes röhejét?
Én rád hajlok és megsimogatlak.
 
Az országúton rádfröccsent a sár?
Le rólad égi lánggal égetem,
Az én oltárom megtisztulva vár.
 
Emésztő láz kavarja, gyötri véred?
Én minden vágyad dalba szűröm át
És bizony mondom: megnyugtatlak téged.
 
A lehetetlent űzöd sebborítva?
Jer, hadd a hajszát, süllyedj el belém,
Itt minden üdvösséged meg van írva!
 
Akit legjobban szeretsz, elhagyott?
Kifosztott, ájulásig gyönge vagy?
Jer, támaszkodj rám, én erős vagyok!
 
Nevetsz, ha buborék vagyok csak, álom?
Kövess és lássa bámuló szemed,
Hogy úr vagyok én millió halálon!
 
Én megérintem hűvös szürkeséged,
Én új Midás s e bűvös kéz alatt
Izzó arannyá lesz, amihez érek.
 
Ha van halott virágod, add ide,
Mártsd medencémbe száraz szirmait
S im, mindnek üde, bársonyos színe!
 
Ha gondod van még, szegény, beteg árva:
A léghajómból rendre kihajítjuk,
Úgy lebegsz majd az őrült magasságba.
 
Tudom, követ a köznap: porkolábod -
De én ragadlak ünnepi tetőkre
És fenn – egy percre – eloldom a láncod.

Nagy Gáspár verse
Ima az, ami
templomi csöndben,
a lehunyt szemek mögöttiben
megtörténik –
 
és ima az, ami
mögött látszik a mécs örök fénye
és hallszik egyetlen orgonahang,
nem innen, hanem onnan.
 
Ami ima, az
már az elejétől a végéig
megfordítva is ugyanaz marad,
ugyanannak szóló szó –
 
és ami ima, az
mégis váratlanul nyílik ki
ég és föld határán,
akár egy szirmos ejtőernyő.

Csanád Béla verse
Az életem
részesedés mindenben.
Szüntelen áramlás.
Szüntelen jelenlét.
Szavaim, mint a követek
előttem járnak,
s jelek szegődnek a nyomomba.
 
Lobogóm
tenyérnyi folt az égen.
Nem felhő, nem fantázia.
Fény és reménység.
Egy ajtószárny.
Egy angyal szárnya.

Lackfi János verse
Amilyen az adjon isten, úgy puffanik,
Az asszony verve jó, ne halaszd holnapig.
Ágyát ki mint veti, várj a helyébe jót,
Addig jár a korsó, amíg ér takaród.
 
Aki szelet vetett, két szék közt pad alatt,
Akinek nem inge, az lel majd aranyat.
Kolbásznál több a nap, ajtó mögött helye,
Nem fér meg két dudás, maga esik bele.
 
Éppoly kicsi a bors, mint a rosta lika,
Odakinn tágasabb, de benn a barika.
Beszélni színezüst, másik fülén kimegy,
Nem vénember azért Mohamedhez a hegy.
 
Falra borsót, kemény dió, legszebb öröm,
Világtalant vezet, zsák foltját, kő kövön.
Szamár szenved, habár nagyot nem érdemel,
Holló a hollónak harapást szőrivel.
 
Kicsi, ámde erős, mint halottnak a csók
Járt utat el ne hagyj, a másik lábam ott.
Kinek a pap, kinek hány nap még a világ,
Ló is botlik, előbb, mint a sánta kutyák.
 
Ki mint él, lassan járj, vízzel főz, húzza ág,
Szégyenlős koldusnak ne nézd a fogsorát.
Előre ne igyunk, tolláról madarat,
Jobb ma egy túzok, és ki nem szól, bölcs marad.

Juhász Gyula verse
A kéklő félhomályban
Az örökmécs ragyog,
Mosolygón álmodoznak
A barokk angyalok.
 
A gyertyák rendre gyúlnak,
A minisztráns gyerek,
Mint bárány a mezőben
Csenget. Az árny dereng.
 
Hideg kövön anyókák
Térdelnek. Ifju pap
Magasba fölmutatja
Szelíden az Urat.
 
Derűs hit tűnt malasztját
Könnyezve keresem.
Ó gyönyörű gyerekség,
Ó boldog Betlehem!

Lackfi János verse
Te elmentél s én itt maradtam.
Vagy én mentem s te maradtál?
Ugyanúgy kattognak ízületeim,
mint egykor neked,
ha lépcsőn megyek felfelé.
Ugyanúgy falatozom bicskavégről,
s dobálom magamba az ételt, mint te.
Ugyanúgy libabőrös a nyakam,
mint volt a tiéd,
míg tiéd volt a nyakad,
(most vajon kié?),
emlékszem, hogy irigyeltem,
milyen férfiasnak tűnt.
Ugyanúgy vacakol a térdem,
mint a tiéd, fokozottan ügyelnem kell rá.
Ugyanúgy kisebesedik olykor szájam
a pocsékul mosogatott éttermi poharaktól,
mint a tiéd.
Ugyanúgy bratyizok sorbaálláskor az emberekkel,
ahogyan te szoktad, cinkosan.
Ugyanúgy idézgetek félhangosan,
színészkedve fejből vagy könyvekből,
ahogy tőled hallottam.
Ugyanúgy szégyellős dünnyögésbe vész
gyengédségem,
mint a tiéd.
Ugyanúgy faragok ceruzát, fogpiszkálót,
ahogyan tőled lestem el.
Ugyanúgy felcsattanok ingerülten,
ha barkácsolok, s valami nem jön össze,
ahogy veled is megesett.
Ugyanúgy emlegetem a dolgok
tetves, nyavalyás mindenségét,
ahogy te emlegetted.
Ugyanúgy lobog bennem,
ahogy benned lobogott
az az elpusztíthatatlannak hitt láng,
melyet mohó életösztönnek nevezhetünk,
rajta, kihasítani helyünket a térben,
szolgálni azokat, akiket szeretünk,
küzdeni végkimerülésig,
roskadásig cipelni terheket,
elszöszmötölni szaporátlan aprómunkával,
belefeledkezni tűnődő pillanatokba,
századszorra kezdeni elölről.
Elmentem helyetted,
itt maradtál helyettem.