Szent II. János Pál
 
„Szükségünk van reverenda és fátyol nélküli szentekre.
Szükségünk van farmeros és tornacipős szentekre.
Szükségünk van szentekre, akik moziba mennek, zenét hallgatnak, és barátaikkal sétálnak.
Szükségünk van szentekre, akik Istent teszik első helyre, de az egyetemen is kitűnnek.
Szükségünk van szentekre, akik időt találnak a mindennapi imára, és képesek a tiszta szerelemre, vagy a tisztaságot megszentelik…
Szükségünk van korszerű szentekre, XXI. századi szentekre, akik erre korszakra alkotják meg a lelkiségüket.
Szükségünk van olyan szentekre, akik el vannak kötelezve a szegények iránt és a szükséges szociális változások iránt.
Szükségünk van a világban élő szentekre, a világban megszentelődő szentekre, akik nem félnek a világban élni.
Szükségünk van kólát és hot-dogot fogyasztó, internetező és iPodot használó szentekre.
Szükségünk van olyan szentekre, akik szeretik az Eucharisztiát, és nem szégyellnek a hétvégén sört inni vagy pizzát enni a barátaikkal.
Szükségünk van olyan szentekre, akik szeretik a mozit, a színházat, a zenét, a táncot, a sportot.
Szükségünk van társaságot kedvelő szentekre, akik nyitottak, normálisak, barátságosak, vidámak és jó barátok.
Szükségünk van olyan szentekre, akik e világban élnek, és meg tudják ízlelni a világ jó és tiszta dolgait, de mégsem világiasodnak el…”
 
(Ferenc pápának tulajdonítják, de eredete nem bizonyított)
 
A képek (Kállai Nagy Krisztina) és szövegek (Bethlenfalvy Gábor) szerzői jogvédelem alatt állnak.
(A kiválasztott képre kattintva elérhetővé válik a hozzátartozó teljes szöveg.)
 
FOR ENGLISH VERSION, CLICK HERE!

1887. augusztus 17-én született Persenbeugban, 1922. április 1.-én halt meg,Funchalban.
 
Ünnepe: október 21.
 
Apja Ferenc József unokaöccse, Ottó főherceg, édesanyja Mária Jozefa szász királyi hercegnő volt. Anyja mély katolikus hitben nevelte. Már kisgyermekként kialakult benne az érzékenység mások szenvedései iránt. 1911-ben házasságot kötött Bourbon-Pár- mai Zita hercegnővel, akivel a Szűzanyára bízták magukat. Nyolc gyermekük született. Ferenc József halála után Károlyt 1916 novemberében Ausztria császárává, majd Magyarország apostoli királyává koronázták. Őszintén szerette és becsülte a Monarchia népeit. Uralkodói hivatására úgy tekintett, mint Krisztus követésének áldozatos útjára: minden cselekedetében a rábízott népek iránti szeretet vezérelte, életét értük szentelte. A rendkívül súlyos háborús helyzet ellenére is széles körű és példaértékű szociális törvénykezésbe kezdett. Ő hozott először létre a világon népjóléti minisztériumot Ausztriában és Magyarországon is. Kötelességének érezte a béke helyreállítását, ezért véget akarván vetni az értelmet- len háborúnak, támogatta XV. Benedek pápa megbékélést szolgáló erőfeszítéseit. Neki köszönhetően, a háború végén Ausztriában további vérontás és polgárháború nélkül valósult meg a társadalmi átmenet. Ennek ellenére elűzték hazájából. Az antant családjával együtt Madeira szigetére száműzte, ahol egy nyirkos házban, szegénységben kellett élniük. Károly azonban itt sem veszítette el hitét. Élete állandó, folytonos imádsággá vált. A mostoha körülmények következtében 1922-ben hunyt el súlyos betegségben. A fájdalmait és szenvedését engesztelésül felajánlotta népeiért. Halálos ágyán mindenkinek megbocsátva életeszméjét így fogalmazta meg: „Igyekezetem mindig és mindenben az Isten akaratának lehető legtisztább felismerése és követése volt, az emberileg elérhető legtökéletesebb módon.”
Sírja zarándokhellyé vált, szent remeteként, családapaként, vezeklő uralkodóként tisztelte őt az utókor. Szent II. János Pál pápa 2004-ben avatta boldoggá.
 

Egész életét a kötelességérzet és a felelősségtudat jellemezte. Az önuralom rendkívül fontos volt számára, ahogy mondta, „ez a legnehezebb uralkodás”. Gyermekkorától fogva különleges tisztelettel tekintett az Oltáriszentségre. Akárhol élt, mindig volt a lakhelyén egy magánkápolna, ahol az Eucharisztiát őrizték. Éjszakánként sokszor imádkozott csöndes magányban az örökmécses fényénél.
(Boldog IV. Károly, Magyar Kurír, 2020. október 21.)
„Azt hittem, megtört, a kegyetlen sors iszonyú csapásai alatt levert és vergődő királyt találok, akinek vigasztalására alig lehet szavakat, annál kevésbé helytálló érveket találni. […] A király nem vár magyarázatot vagy vigasztalást. […] De azért rendületlenül bízik és hisz: »Bármit is kell szenvednem, Krisztus Urunk többet szenvedett.« Ilyen léleknek fölösleges a vigasztalás. Kikényszeríti csodás erejével a bámulatot. Áldozatos élete végén egészen méltó volt az utolsó szó:
»Fölajánlom életemet váltságul népemért.«”
(Csernoch János bíboros, hercegprímás visszaemlékezése)