Lackfi János verse
Ej, ti költők, mit tudtok az életről?
Fogtok egy pohár vizet, az asztalra teszitek, oszt már álmodjátok is beléje a kicsi cseppet, mely kivájja a nagy sziklát.
Meg az óceánt, amely elhordja a nagy hajót.
Meg a szűziesen érintetlen tengerszemet.
Meg a tavaszi záport, melyben kacagnak a szerelmesek.
Meg még a hóolvadást, mely árvízzel sodorja el a házakat.
A mosdás utáni tisztaságot.
A szomjoltás jóérzését.
A fagyból bejőve behörpölt leves zamatát.
A lucskos bőrig ázást.
A kád vizet, mely megöregíti ujjunkon a bőrt. Havat, latyakot, jeget, kocsonyát, fröccsöt.
Könnyet, vért, sejtnedvet.

Prohászka Ottokár verse
A könny hazug, a szó sivár,
Jól tudom én, hogy rám mi vár:
Valóság lesz minden remény
S a fájdalomból költemény;
Oh, mennyi üdv, ó, mennyi fény,
A végtelenben élek én,
A könnyeken s a harcon át
Zengem a Megváltó dalát:
Küzdj s ne féld az enyészetet,
Hogy megtaláld az életet
Örökre!

Szabó Lőrinc verse
Késő volt, mentem haza, lelkem
az elmult nappal küszködött,
mentem, mogorván, kimerülve,
a kertek és villák között,
nem is én mentem, csak a lábam
vitt a fekete fák alatt,
két lábam, két hű állatom, mely
magától tudja az utat.
 
S egyszerre a májusi éjben
valami hullám megcsapott:
illatok szálltak láthatatlan,
sűrű és nehéz illatok,
a lélegző, édes sötétben
szinte párolgott a világ
és tengerként áradt felém az
orgona, jázmin és akác.
 
Láthatatlan kertek mélyéből
tengerként áradtak felém,
nagy, puha szárnyuk alig lebbent
és letelepedtek körém,
a meglepetés örömével
lengették tele utamat
s minden gondot kifújt fejemből
ez a szép, könnyű pillanat.
 
S mintha élt volna, minden illat
külön megszólalt és mesélt,
ittam a virágok beszédét,
a test nélkül szerelmes éjt;
a rácson kísértetfehéren
áthajolt hozzám egy bokor
s úgy töltött csordultig a lelke,
mint szomjú palackot a bor.
 
És részegen és imbolyogva
indultam nagylassan tovább,
s új tenger dőlt a szomszéd kertből,
új bokor az új rácson át,
s az illattól már illatos lett
tüdőm és szívem és agyam,
egész testem elnehezült
s azt érezte, hogy szárnya van.
 
Hogy értem haza, nem tudom már.
– A gondom ma se kevesebb.
De azóta egy kicsit újra
megszerettem az életet,
s munka és baj közt mindig várom,
hogy jön, hogy majd csak újra jön
valami fáradt pillanatból
valami váratlan öröm.
 

Bodás János verse
Nem igaz, hogy az élet rút, kegyetlen,
sok öröm van, elveszíthetetlen.
Van öröm, amely mindörökre tart,
nem árt neki szó, se tűz, se kard,
se fagy, se szélvész, átok vagy nyomor,
mitől a világ oly sokszor komor.
Van öröm, amely soha nem apad,
s ez az öröm: add másoknak magad!
Míg élsz, magadat mindig adhatod.
Adj szót, vigaszt, ha van falatot,
derűt, tudást, vagy békítő kezet,
mindez Tiéd! Vesd másba s nézheted,
hogy nő vetésed, hozva dús kalászt,
s meggazdagítva lelked asztalát.
Csoda történik: minél többet adsz,
Te magad annál gazdagabb maradsz.

József Attila verse
Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,
Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
Mezei szagokkal a tavaszi szél.
Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,
Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.
Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!
Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!
Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!
Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!
Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel -
A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!

SZABÓ T. ANNA verse
Hallod, hogy pendül az ég? Jön a szél!
Zsendül a földben a nedv, fut a vér,
bizsereg a magban a lomb meg a fény –
túlvagyunk lassan a tél nehezén.
Olvad a hó, fenn fordul a nap,
kiböködi a hideg csillagokat,
döccen a vén föld rossz kerekén –
túlvagyunk mégis a tél nehezén.
Jaj, milyen évszak! Hosszú, sötét.
Óvtuk az otthon csöpp melegét.
Biccen az új ág, zsenge remény:
túl vagyunk, úgy-e, a tél nehezén?
Jön, jön a szél, friss föld szaga száll,
létre gyötörte magát a halál,
nincs lehetetlen, van te meg én –
túlvagyunk, látod, a tél nehezén.