Szabédi László verse
Mért búslakodnám? Annak örülök,
amit az Isten lenni adott.
 
Hogy széles mezőkön száz sugár sürög,
s én látom a színt, a fényt, a napot.
 
Hallom a hangot, mit százezer madaracska
csicsereg boldogan, csókra csalogatva.
 
Érzem a barna föld részegítő illatát,
s az idegeimen az élet csap át.
 
Karomat kitárom, féktelenül fütyülök,
vidáman vallom: íme vagyok!
 
Mért búslakodnám? Annak örülök
amit az Isten lenni adott.

P. Alberich Zwyssig verse
Élő hit kell – s komoly rím! –
ha ez megvan: alap, PRÍM!
 
Ép reményed meg ne und! –
élet-skálán ez: SZEKUND!
 
Hármas-Egyet tisztelhetsz:
tiszta Lélek, Isten = TERC!
 
Csüggedt vagy s nem-vígasztalt? –
Érezd: szeret! Igaz KVART!
 
Embertársad rád tekint:
benne Őt lásd! Tiszta KVINT!
 
Nyugodt leszel s erősebb:
béke Isten, erő: SZEXT!
 
Csontig-éget a seb, kín? –
Bízz, mert segít a SZEPTIM!
 
Kényelmedről leszokj hát,
s vár a Magas, az OKTÁV!
 
Fordította: Holczer József SP

József Attila verse
Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,
Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
Mezei szagokkal a tavaszi szél.
 
Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,
Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.
Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!
Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!
 
Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!
Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!
Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel -
A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!

Radnóti Miklós verse
Látod!
boldog csókjaink öröme
harsog a fák közt és
árnyékkal áldja
testünket a táj! hallod,
 
hogy terül a füvön a
fény és pattan a fákon
dallal a hajtás! csak
 
csörgető fekete tücskök
zaja dicséri most
fűnek és fának
jó örömét! nézd,
 
a vizen, messze partok
homályos tövén
tükrösen fénylik
tavaszi kedvünk! mert
 
mi vagyunk most a fű,
a fa, a part, az öröm is
és szépszavú áldása
a tájnak!

Szent-Gály Kata verse
„Azt mondja az Úr:
Kevés az, hogy a szolgám légy,
s fölemeld Jákob törzseit,
és visszatérítsd Izrael maradékát.
Nézd, a nemzetek világosságává tettelek,
hogy üdvösségem eljusson a föld határáig.”
(Iz 49,6)
Tudsz-e úgy szeretni, ahogy én szerettem…?
Reszketni, remegni az Olajfa-kertben…?
Elhagyatva lenni, egyedül a bűnnel…?
Szemben a Halállal, szemben a közönnyel…?
 
Adnád-e kezedet szorító kötélnek…?
Arcodat a gúnynak, lenéző köpésnek…?
Tudsz-e mellém állni fojtogató csendben…?
Az ostorozásnál eltakarnál engem…?
 
Tudsz-e úgy szeretni, ahogy én szeretlek…?
Tudsz-e tűrni értem, hordani keresztet…?
Roskadva, remegve, föl, egész a célig…?
Akkor is, ha szíved ezer sebből vérzik…?
 
Tudod-e karodat szélesre kitárni…?
Az egész világért áldozattá válni…?
És tudsz-e pihenni úgy a kereszten,
hogy örvendezz rajta: mindig ezt kerestem…?
 
Tudsz-e mellém hágni…? A helyembe lépni…?
Magadat feledve életemet élni…?
Egészen eltűnni, elmerülni bennem…?
Tudsz-e úgy szeretni, ahogy én szerettem…?

Szent II. János Pál pápa (Karol Wojtyla) verse
A Fa így szólt:
ne félj, ha meghalok – ne félj meghalni velem,
ne félj a haláltól – nézd, újjáéledek: a halál
csak a kérget hántotta le.
Ne félj meghalni és újjáéledni velem! A jelet fátyol takarja.
Benne újjáéled minden –
és elveszi súlyát a gyümölcs.
A Fa átnyújtotta a gyümölcsöt Annak, aki beoltotta –
Belőlem fogtok élni, Belőlem, a Megsebzett Fából.
„Belőlem”, mondta a Fa – nem éreztem Őt idegennek,
eltűnt az ellentét érzése közöttünk
(talán először egyetlen pillanatra?)
Én elmentem, a FA megállt, átölelve a múltat és jövőt.