ARS SACRA
2026. szeptember 12-20. „Reményt és jövőt adok nektek” (Jer 29,11)
Ars Sacra Fesztivál  •  séták  •  galéria  •  média  •  hírek  •  kapcsolat huen

Babits Mihály: Esti kérdés

Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, síma bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatossan, hogy minden füszál
lágy leple alatt egyenessen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos zománcot
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
olyankor bárhol járj a nagyvilágban,
vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;
vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel
nézzed a lombon át a lusta holdat;
vagy országúton, melyet por lepett el,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
vagy a hajónak ingó padlatán
szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
vagy idegen várost bolygván keresztül
állj meg a sarkokon csodálni restül
a távol utcák hosszú fonalát,
az utcalángok kettős vonalát;
vagy épp a vízi városban, a Riván
hol lángot apróz matt opáltükör,
merengj a messze multba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hűvös,
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?
 

Harmadnapon

Pilinszky János verse
És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.
 
Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive -
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.

Lombosodó napos tavaszban

Szabó Lőrinc verse
Szemeim fáradtak, de tiszták, –
ragyogva nézik: lelkem melegét
a szerelem gyökerei hogy isszák.
 
Gyökerek s láthatatlan ágak
kötnek tehozzád s fölém lombosodnak
gyönyörű dús tavaszi koronának.
 
Lombosodó napos tavaszban,
bámuló kertész, nézek szanaszét:
rozsdásodik a lomb s mégis tavasz van.
 
Ó, erdőknek s szent hajnaloknak
viharai, rázzátok fáimat:
hulljon a férges, kell a rovaroknak!
 
Hulljon, rüggyel, ha kell, virággal:
sebeimből mindig kihajt a friss ág –
s ki baltás küzd meg ennyi izmos ággal?
 
Szemeim fáradtak, de tiszták, –
ragyogva nézik: lelkem melegét
testvérgyökerek ajkai hogy isszák.

Nő már a nap

Áprily Lajos verse
Ember, ne félj: nő már a nap!
A jégfogú szél nem harap.
 
A koldus is dúdolva jár,
ragyog rongyán a napsugár.
 
A gond sem él mindig, ne hidd,
ragadd meg és a hóra vidd.
 
A hóval szétfoszlik hamar:
elmossa egy langyos vihar.
 
A déli szél kürtjébe fú,
léggömbbel játszik egy fiú.
 
Most elszakadt a gömb-zsineg
s a gömbje boldogan lebeg.
 
Ringatja a tavasz szele -
szállj fel, kedvem, szállj fel vele!

Művészet

Reményik Sándor verse
Ütött az élet? durva, póri hadnak
Tűrted orcátlan, győztes röhejét?
Én rád hajlok és megsimogatlak.
 
Az országúton rádfröccsent a sár?
Le rólad égi lánggal égetem,
Az én oltárom megtisztulva vár.
 
Emésztő láz kavarja, gyötri véred?
Én minden vágyad dalba szűröm át
És bizony mondom: megnyugtatlak téged.
 
A lehetetlent űzöd sebborítva?
Jer, hadd a hajszát, süllyedj el belém,
Itt minden üdvösséged meg van írva!
 
Akit legjobban szeretsz, elhagyott?
Kifosztott, ájulásig gyönge vagy?
Jer, támaszkodj rám, én erős vagyok!
 
Nevetsz, ha buborék vagyok csak, álom?
Kövess és lássa bámuló szemed,
Hogy úr vagyok én millió halálon!
 
Én megérintem hűvös szürkeséged,
Én új Midás s e bűvös kéz alatt
Izzó arannyá lesz, amihez érek.
 
Ha van halott virágod, add ide,
Mártsd medencémbe száraz szirmait
S im, mindnek üde, bársonyos színe!
 
Ha gondod van még, szegény, beteg árva:
A léghajómból rendre kihajítjuk,
Úgy lebegsz majd az őrült magasságba.
 
Tudom, követ a köznap: porkolábod -
De én ragadlak ünnepi tetőkre
És fenn – egy percre – eloldom a láncod.

Ima

Nagy Gáspár verse
Ima az, ami
templomi csöndben,
a lehunyt szemek mögöttiben
megtörténik –
 
és ima az, ami
mögött látszik a mécs örök fénye
és hallszik egyetlen orgonahang,
nem innen, hanem onnan.
 
Ami ima, az
már az elejétől a végéig
megfordítva is ugyanaz marad,
ugyanannak szóló szó –
 
és ami ima, az
mégis váratlanul nyílik ki
ég és föld határán,
akár egy szirmos ejtőernyő.

Misztérium

Csanád Béla verse
Az életem
részesedés mindenben.
Szüntelen áramlás.
Szüntelen jelenlét.
Szavaim, mint a követek
előttem járnak,
s jelek szegődnek a nyomomba.
 
Lobogóm
tenyérnyi folt az égen.
Nem felhő, nem fantázia.
Fény és reménység.
Egy ajtószárny.
Egy angyal szárnya.
Online program feltöltésAlapítványLetöltésekBeszámolókFilmArchívumPartnerekAdatvédelem